A palesztin ügy egyik leginkább félreértett vetülete a kétállami megoldás téveszméje. Bár kormányzati tisztségviselők, politikusok és médiakommentátorok lépten-nyomon a „legjobb” vagy a „legbékésebb” tervként hivatkoznak rá Palesztina kapcsán, ez a koncepció történelmileg mindig is a manipuláción alapult, mára pedig minden logikai alapját elveszítette.
Noha elvi síkon méltányos kilátásnak tűnhet, azt sugallva, hogy az izraeliek és a palesztinok képesek lennének egymás mellett élni, a valóságban a kétállami megoldás csupán a palesztin jelenlét további elhomályosítását és a telepes-gyarmatosító berendezkedés fenntartását szolgálja.
A kétállami megoldás nem egyetlen, kőbe vésett megállapodás, amelyet az izraelieknek és a palesztinoknak terjesztettek elő. Ehelyett sokkal inkább Izrael és a Nyugat folyamatos törekvése arra, hogy lecsendesítsék azokat, akik egy teljesen felszabadított Palesztináért állnak ki, és nem egy olyan berendezkedésért, amely továbbra is teret enged egy telepes-gyarmatosító állam jelenlétének.
Történelmi kontextus
Kezdetben a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PLO) az első intifáda után a kétállami megoldást látta az egyetlen járható útnak előre, amit az Oslói Megállapodás 1993-as hivatalos aláírása követett. Felületes szemlélettel ez egy olyan egyezmény volt a PLO és Izrael között, amely egy palesztin állam hivatalos kikiáltását célozta. A nyugati hatalmak (különösen az Egyesült Államok) szemében ennek elegendőnek kellett volna lennie, még az Izrael által alkalmazott több évtizedes megszállás és terrorizálás után is. A számok szintjére lebontva: Izrael kapta volna a palesztin földek 78%-át, míg maguknak a palesztinoknak csupán a maradék, elenyésző és darabjaira szabdalt 22% jutott.
Lényeges megjegyezni, hogy a felek nem ugyanúgy tekintettek az Oslói Megállapodásra. A PLO egy teljes mértékben működőképes és független palesztin államban reménykedett, Izrael azonban csak azért ment bele az egyezménybe, hogy letörje a palesztin ellenállási kísérleteket és a formális fegyveres mozgalmakat. Izrael továbbra is folytatni kívánta cionista projektjét, ami egy palesztin állam bárminemű elismerése mellett lehetetlen lett volna. A Gázában zajló népirtás tükrében – miközben a terület a 2000-es évek eleje óta zárlat alatt áll – a kétállami megoldás teljesen értelmét vesztette, figyelembe véve a palesztinok ezreinek meggyilkolását, a telepek gomba módra történő gomba módra szaporodását és a katonai megszállás folyamatosságát.
Miért nem fog működni soha a két állam?
Az egyik fő oka annak, hogy a kétállami megoldás működésképtelen, az Izrael telepes-gyarmatosító jellege. A megszállt Palesztina-szerte található izraeli telepek hatalmas száma miatt (700 000 izraeli telepessel) eleve nem létezik semmiféle „palesztin állam”. Izrael annyira átszőtte a jelenlegi palesztin területeket, hogy képtelenség lenne egy egyértelmű, kétállami tervet elhatárolni, amelyben Palesztina és Izrael feltételezhetően egymás mellett, világos határokkal létezne.
A kétállami megoldás álcája alatt az az „állam”, amelyet Izrael engedélyezett volna, valójában csak a nevében lett volna Palesztina, de semmilyen valódi érdekérvényesítő erőt vagy autonómiát nem adott volna a palesztinoknak. Izrael továbbra is kézben tartaná a palesztin infrastruktúrát, még az olyan alapvető közműveket is, mint a víz- és gázellátás. Az izraeli apartheid nem tűnne el a kétállami modell mögött, sőt, felerősödne, mert a szóban forgó két állam soha nem lenne egyenrangú. Izrael nem a békés egymás mellett élésre törekszik; egyetlen célja az őslakos lakosság etnikai tisztogatása a telepes-gyarmatosító birodalmának terjeszkedése érdekében.
Az úgynevezett kétállami „megoldás” csupán egy hiábavaló kísérlet volt a palesztin ellenállás lecsillapítására, a jelenlegi népirtás fényében pedig mára szinte nevetséges elképzeléssé vált. A palesztinok soha nem lesznek igazán szabadok, amíg el nem érik a teljes szuverenitást egyetlen, egységes államban Palesztina földjén. Nem reális azt feltételezni, hogy Palesztina létezhet egy megszálló erő jelenlétében, különösen egy olyanéban, amely ma is aktívan folytatja a telepek bővítését.
Nemzetközi szinten a kétállami megoldást széles körben elfogadják, még akkor is, ha a nyugati és az arab államok pontosan tudják, hogy az soha nem fog megvalósulni. Azonban az Izrael elleni határozott fellépések elhalasztása érdekében (különösen figyelembe véve, hogy számos arab állam teljesen rendezte és normalizálta kapcsolatait a telepes-gyarmatosító berendezkedéssel) a kétállami megoldást a politikusok továbbra is követendő célként hirdetik. Ezenfelül a kétállami modell tökéletes ürügyet szolgáltat ezeknek a bűnrészes országoknak arra, hogy továbbra is elismerjék és elfogadják az izraeli államot, hiszen az azzal való szembeszegülés felborítaná a fennálló status quót.
Hogyan tovább?
Palesztina felszabadítására irányuló felhívások láttán gyakran felmerül a kérdés: „De mi történne Izraellel?”. Ám maga az a gondolkodásmód, amely egy gyarmatosító berendezkedés fenntartását tartja szem előtt, pontosan az a logika, amely eleve lehetővé tette a több évtizedes megszállást. Palesztina létezhet, és léteznie is kell, egyetlen egységes államként, amelyben a palesztin menekültek számára biztosított a visszatérés joga. Ennek feltételeit az úgynevezett Thawabit (Nemzeti Alapelvek) rögzíti, amelyet több mint 50 évvel ezelőtt, a Palesztin Nemzeti Tanács 1968-as határozatában fektettek le.
A Thawabit legfőbb elvei közé tartozik, hogy Palesztina minden palesztin egységes hazája, magában foglalja az önrendelkezési jogot, a visszatérés jogát, a megszállás és a cionizmus elutasítását, valamint a fegyveres ellenálláshoz való jogot.
Ezek az elvek világosan mutatják, hogy a palesztinok képesek saját jövőjükről dönteni gyarmatosító befolyás nélkül is. A kétállami megoldás téveszméje csupán egy propagandaeszköz, amelynek célja a palesztinok alázatosságra kényszerítése, és Izrael telepes-gyarmatosító államának uralkodó hatalomként való fenntartása.
