Az 1936 és 1939 között zajló arab felkelés a brit mandátum időszakának legnagyobb palesztin ellenállási mozgalma volt. A felkelést a brit uralom, a növekvő zsidó bevándorlás és a palesztin politikai követelések figyelmen kívül hagyása miatti elégedetlenség váltotta ki.
Az általános sztrájk
1936 májusában országos általános sztrájk kezdődött, amely közel hat hónapon át tartott. A résztvevők a brit uralom megszüntetését, a zsidó bevándorlás korlátozását és a palesztin politikai önrendelkezés elismerését követelték.
A sztrájk megbénította az ország gazdasági életének jelentős részét, és a modern közel-keleti történelem egyik leghosszabb politikai sztrájkjának számít.
A tiltakozás kezdetben békés eszközökre épült, de idővel egyre több helyen jelent meg a fegyveres ellenállás is. A palesztin városokban és falvakban nemzeti bizottságok alakultak, majd létrejött az Arab Felső Bizottság (Arab Higher Committee), amely a tiltakozó mozgalom politikai vezetését vállalta.
1936 őszén több arab uralkodó és vezető arra kérte a palesztinokat, hogy függesszék fel az általános sztrájkot, és bízzanak a brit kormány ígéreteiben. A sztrájk ezt követően véget ért, a konfliktus azonban nem oldódott meg, és 1937-től a felkelés új, intenzívebb fegyveres szakaszba lépett.
Brit válasz
A brit hatóságok rendkívüli intézkedésekkel reagáltak:
- kijárási tilalmakat,
- cenzúrát,
- tömeges letartóztatásokat,
- deportálásokat,
- kollektív büntetéseket vezettek be.
A brit hadsereg jelentős katonai erősítéseket küldött Palesztinába, és együttműködött cionista militarista szervezetekkel, köztük a Haganah egyes alakulataival.
1936 nyarán a brit hatóságok Jaffa óvárosának jelentős részét lerombolták. A hivatalos indoklás szerint a művelet biztonsági célokat szolgált, a palesztin lakosság azonban kollektív büntetésként élte meg az intézkedést. A rombolások több ezer embert érintettek.
Peel-bizottság
A felkelés mérete és tartóssága váratlan kihívást jelentett a brit hatóságok számára. A brit kormány ezért 1936-ban királyi vizsgálóbizottságot állított fel, amelyet vezetője után (Lord William Peel) Peel-bizottságnak neveztek. Feladata az volt, hogy kivizsgálja a felkelés okait és javaslatot tegyen a konfliktus rendezésére.
A bizottság hónapokon keresztül hallgatta meg:
- palesztin vezetők vallomásait,
- cionista szervezetek képviselőit,
- brit tisztviselőket,
és azt vizsgálta, miért tört ki a felkelés.
A bizottság 1937-ben arra a következtetésre jutott, hogy a brit mandátum alapvető ellentmondást hordoz:
Egyrészt Nagy-Britannia vállalta a Balfour-nyilatkozatban a zsidó nemzeti otthon támogatását,
- másrészt a terület többségét alkotó palesztin arab lakosság önrendelkezési igényeit is kezelnie kellett.
A bizottság szerint ezt a két célt már nem lehetett egyetlen állami keretben összeegyeztetni.
A Peel-bizottság jelentése tartalmazta az első hivatalos brit javaslatot Palesztina felosztására.
A terv szerint létrejött volna:
- egy zsidó állam;
- egy arab állam, amely Transzjordániához kapcsolódott volna;
- Jeruzsálem és néhány stratégiai terület brit ellenőrzés alatt maradt volna.
A palesztin vezetés elutasította a tervet, míg a cionista mozgalom vezetői eltérően viszonyultak hozzá, de sokan kiindulási alapként tekintettek rá.
A palesztin történeti emlékezetben a Peel-jelentés gyakran az első hivatalos kísérletként jelenik meg Palesztina felosztására egy olyan időszakban, amikor a palesztin arabok még a lakosság többségét alkották (90%).
A felkelés leverése
1937 és 1939 között a brit hadsereg fokozta hadműveleteit.
Falvakat kutattak át, vezetőket tartóztattak le, politikai szervezeteket oszlattak fel, és számos palesztin aktivistát száműzetésbe kényszerítettek.
A Peel-bizottság jelentésének közzététele után a fegyveres ellenállás tovább erősödött, és a felkelés 1937 és 1939 között kiterjedt gerillaháborúvá alakult. A konfliktus során több ezer palesztint öltek meg, sebesítettek meg vagy börtönöztek be a brit hatóságok.
Az arab felkelés leverése nemcsak katonai vereséget jelentett. A brit hatóságok a palesztin politikai vezetés jelentős részét is letartóztatták, száműzték vagy ellehetetlenítették, miközben számos helyi szervezet és intézmény is meggyengült.
Több történész, köztük Rashid Khalidi, Matthew Hughes, Charles D. Smith, Benny Morris és Tom Segev szerint a felkelés következményei jelentősen csökkentették a palesztin társadalom politikai és szervezeti mozgásterét. Emiatt a palesztin közösség jóval kedvezőtlenebb helyzetben nézett szembe az 1947–1948-as válsággal, az ENSZ felosztási tervével és a későbbi Nakbával.
Források:
1. Matthew Hughes Britain’s Pacification of Palestine: The British Army, the Colonial State, and the Arab Revolt, 1936-1939 Cambridge: Cambridge University Press, 2019.
2. Rashid Khalidi The Iron Cage: The Story of the Palestinian Struggle for Statehood Boston: Beacon Press, 2006.
3. Charles D. Smith Palestine and the Arab-Israeli Conflict: A History with Documents Boston: Bedford/St. Martin’s.
4. Palestinian Revolt (1936-1939) – PalQuest https://www.palquest.org/en/highlight/159/great-palestinian-rebellion-1936-1939
5. Ilan Pappé A History of Modern Palestine: One Land, Two Peoples Cambridge University Press, 2004.
