A Balfour-nyilatkozat öröksége

A brit mandátum egyik alapját az 1917-es Balfour-nyilatkozat jelentette, amely támogatásáról biztosította egy zsidó nemzeti otthon létrehozását Palesztinában.
A mandátum szövege átvette ezt az elvet, és a brit közigazgatás feladata lett annak elősegítése és végrehajtása.

A palesztinok számára ez már a kezdetektől problémát jelentett. A lakosság többségét alkotó palesztinok úgy érezték, hogy jövőjükről egy külső hatalom döntött anélkül, hogy ehhez hozzájárulásukat kérte volna.

Bevándorlás és társadalmi változások

A brit mandátum éveiben jelentősen nőtt a zsidó bevándorlás Palesztinába, különösen Európából. Új települések, intézmények, iskolák és gazdasági szervezetek jöttek létre. Ezzel párhuzamosan a palesztin társadalom is politikailag egyre szervezettebbé vált.
A két közösség gyakran eltérő elképzelésekkel rendelkezett Palesztina jövőjéről, ami fokozódó feszültségekhez vezetett.

A palesztin tiltakozások

A palesztin lakosság már a 20. század elejétől tiltakozott a növekvő zsidó bevándorlás és földvásárlások, később pedig a brit politika ellen.

Tüntetések, sztrájkok és politikai kongresszusok követték egymást. Egyre többen követelték a függetlenséget és a bevándorlás korlátozását.

A brit hatóságok időnként vizsgálóbizottságokat állítottak fel, de a konfliktus alapvető kérdéseit nem sikerült megoldani.

Az arab felkelés (1936-1939)

1936-ban általános sztrájk és fegyveres felkelés kezdődött, amely a brit uralom és a gyors társadalmi változások elleni tiltakozásból nőtt ki.

A felkelés három éven át tartott. A brit hadsereg jelentős erőkkel lépett fel. A harcok és a megtorlások során több ezer palesztint öltek meg, sokakat letartóztattak vagy bebörtönöztek, és a palesztin politikai vezetés jelentős része meggyengült.

Sok történész szerint ez hosszú távon jelentősen csökkentette a palesztin társadalom politikai mozgásterét a következő évtizedben.1936 októberében több arab uralkodó (Irak, Szaúd-Arábia, Transzjordánia, Jemen vezetői) arra kérte a palesztinokat, hogy függesszék fel a sztrájkot és bízzanak a brit vizsgálatban.

A palesztin vezetés ennek hatására beszüntette az általános sztrájkot. A konfliktus azonban nem ért véget, hanem 1937-1939-ben még erőszakosabb fegyveres felkeléssé alakult.

A mandátum utolsó évei és az erőszak eszkalációja

A brit mandátum utolsó évtizedében a konfliktus egyre inkább fegyveres jelleget öltött. Palesztin csoportok, a brit hatóságok, valamint különböző zsidó fegyveres szervezetek egyaránt részt vettek erőszakos összecsapásokban és támadásokban.

Az 1936-1939 közötti arab felkelés leverése után a palesztin politikai vezetés jelentős része meggyengült, miközben a második világháborút követően a cionista fegyveres szervezetek egyre intenzívebb harcot folytattak a brit mandátumi hatóságok ellen.
A legismertebb ilyen szervezetek közé tartozott a Haganah, az Irgun (Etzel) és a Lehi (Stern-csoport). Bár eltérő stratégiákat követtek, mindegyik fontos szerepet játszott a mandátumi időszak végének eseményeiben, illetve később ezek összevonásával hozták létre az izraeli hadsereget.
A második világháborút követően a helyzet tovább romlott.
A holokauszt után nőtt a nemzetközi támogatás a zsidó bevándorlás iránt, miközben a palesztin arab lakosság továbbra is ellenezte az ország felosztásának gondolatát.

King David Hotel (1946)

1945 és 1948 között a brit hatóságok egyre nehezebben tudták ellenőrzés alatt tartani a helyzetet. Támadások érték a brit közigazgatást, infrastruktúrát és katonai célpontokat, miközben a palesztin lakosság és a zsidó közösség közötti konfliktus is egyre súlyosbodott. 1946. július 22-én az Irgun felrobbantotta a jeruzsálemi King David Hotelt, amelyben a brit közigazgatás és katonai parancsnokság irodái működtek. A merényletben 91 ember vesztette életét, köztük britek, palesztinok és zsidók. Az esemény a brit mandátum időszakának egyik legismertebb fegyveres támadása lett.
A brit kormány végül úgy döntött, hogy a kérdést az ENSZ elé viszi.

Az ENSZ felosztási terve

1947-ben az ENSZ elfogadta Palesztina felosztásának tervét. A javaslat külön zsidó és arab állam létrehozását irányozta elő, Jeruzsálemet pedig nemzetközi igazgatás alá helyezte volna. A zsidó vezetés elfogadta a tervet.
A palesztin vezetők és az arab államok többsége elutasította azt, mert igazságtalannak tartották a terület felosztását, és mert a lakosság többsége sem támogatta a javaslatot.

Deir Yassin mészárlás(1948)

1948. április 9-én Irgun és Lehi terroristák megtámadták a Jeruzsálem közelében fekvő Deir Yassin palesztin falut. A támadás során több mint száz palesztin civilt gyilkoltak meg. A történészek az áldozatok pontos számáról vitatkoznak, de egyetértenek abban, hogy az eset jelentős hatással volt a palesztin lakosságra.
A támadás híre gyorsan elterjedt, és sok helyen hozzájárult ahhoz a félelemhez, amely az 1948-as menekülthullám egyik tényezőjévé vált.

Deir Yassin a legismertebb, de nem az egyetlen ilyen esemény volt. 1948 májusa előtt több palesztin települést is támadás ért, és számos helyen a civil lakosság elmenekült vagy elűzték. A Deir Yassinban történtek különösen nagy visszhangot váltottak ki, ezért a falu neve később az 1948-as palesztin exodus egyik szimbólumává vált.

A mandátum összeomlása

1947 végétől a brit mandátum gyakorlati értelemben fokozatosan összeomlott. A különböző fegyveres szervezetek egyre nagyobb befolyást szereztek, míg a brit hatóságok felkészültek a kivonulásra.

1948 május 14-én a brit mandátum hivatalosan véget ért. Ugyanezen a napon kikiáltották Izrael Állam megalakulását.

A következő hónapok eseményei háborúhoz, tömeges meneküléshez és kitelepítésekhez vezettek, amelyeket a palesztin történelmi emlékezet Nakba („katasztrófa”) néven tart számon.

Források:

1. Rashid Khalidi – The Hundred Years’ War on Palestine (2020) 
2. Tom Segev – One Palestine, Complete: Jews and Arabs Under the British Mandate (2000) 
3. Ilan Pappé – The Ethnic Cleansing of Palestine (2006) 
4. Avi Shlaim – The Iron Wall: Israel and the Arab World (2001)
5. United Nations Information System on the Question of Palestine (UNISPAL) https://www.un.org/unispal/